A kandalló és a fűtés története
Ma aki csak teheti, kandallót épít, illetve vásárol. Az erre specializálódott cégek lényegében készen - előre gyártva - szállítják a megrendelőnek, akinek nincs más dolga, minthogy intézkedjen, hogy az előre kijelölt helyére építsék be a lakásnak nemcsak meleget, hanem - leginkább - hangulatot is szolgáltató berendezést. Ehhez szabadon lehet választani a legkülönbözőbb keretek közül. A kandalló azonban, akármilyen nagy is a divatja napjainkban, nem új: több száz éves múltra tekint vissza.
A kandalló éppenséggel a legősibb tüzelőberendezés, ha úgy tetszik, a kályha őse. Eleink, minthogy ők sem voltak kevésbé fázósak, mint mi, jobb híján tüzet raktak a házban. Többé-kevésbé meleg lett, rajta az ételt is megfőzték-megmelegítették, a füst azonban, miközben a padláson át szabadon távozott, ott terjengett, kellemetlen büdöset és párásságot okozott a lakásban. Időbe telt, amíg rájöttek arra, hogy a földre rakott égő fahasábok fölé kürtőt építve és azt a házon kívülre vezetve kettős nyereséggel számolhatnak: mentesülnek a füsttől és jelentősen csökken a tűzveszély. A középkorban egész falvak pusztultak el a lángokban, de a kőépületeket sem kímélték a tűzvészek.
Régészeti leletek tanúsága szerint már az ősembernek is gondja volt rá, hogy külön tűzhelyet készítsen: kunyhója közepén félméternyi gödröt ásott, ezt kövekkel borította, és a kövek között tenyérnyi rést hagyott - ezen keresztül távozott a füst. Az ősember ugyanis még nem ismerte a kéményt. A füst elvezetésének ezt a megoldását először Arisztophanész görög vígjátékíró említi i. e. 400-ban: egyik vígjátékának hőse a kéményen kersztül szökik meg a szobából. Sokkal valószínűbb azonban, hogy ezen a helyen még nem kéményről van szó, csupán a falba vágott nyílásról, hiszen a kémény csupán a XIII. században kezdett kialakulni - előbb a tetőt nyitották meg a tűzhely fölött, később pedig tölcsérszerűen kiszélesedő csövön vezették ki a füstöt.
Egyes jelek arra utalnak, hogy görög földön, Spártában született meg a központi fűtés elve; mindenesetre az i. e. 350 körül épült epheszoszi Artémisz-templomról feltételezik a régészek, hogy a padlóba épített csatornák fűtötték; tüzelőanyagnak lignitet használtak. A császári Rómában már egészen elterjedt a fölmelegített levegőt használó fűtőberendezés. Egy vagy két kemencét fűtöttek a pincében, rendszerint fával. Hogy ne füstöljön, a fát először átitatták vízzel, aztán sokáig szárították, és végül olajjal kenték be. A fa mellett rőzsét és szárított füvet is használtak. A fölmelegített levegő, a korom és a füst egy kéményen keresztül a melegítő helységbe, a hypocaustumba került. Azok a termek, amelyeket ezzel a módszerrel fűtöttek, közvetlenül a hypocaustum fölött helyezkedtek el. Ez a fűtésrendszer tehát csak meghatározott helyen tudta kifejteni hatását. Itáliában elsősorban fürdőkben alkalmazták, az északi provinciákban azonban villák romjai között is megtaláltak a maradványait. Magánházaknál a rómaiak egy ősi módszert alkalmaztak: hordozható vagy tologatható, rézből vagy bronzból készült parazsas serpenyővel fűtöttek. Ez a megoldás abból a szempontból nagyon praktikus ugyan, hogy a parázsa alig füstöl, ám a keletkező szénmonoxid miatt veszélyes is volt.
1234 ->